Anitát egy kávé mellett
kérdeztük arról, mit nyújt a komplex színházi nevelés a fiataloknak. A téma
komolysága ellenére jó hangulatú és izgalmas beszélgetés volt.
"Azért nincs konklúzió az előadások végén, mert hisszük, hogy
abban a pillanatban, amint kimondanánk a gyerekeknek, mi ebből a tanulság,
elfelejtenék. Én nagyon hiszek abban, hogy ez a gyerekekben tovább
működik."
 |
Patonay Anita (kép forrása: Káva facebook oldala) |
Gina: Üdvözlünk a Zsebkönyvbatik köreiben!
Petra: Anita, nemrég dolgoztunk együtt egy országos művészeti projekten, innen az ismeretségünk. Akkor még nem is tudtam, hogy idén 25 éves a Káva! Mutasd be magatokat, mert ugye nemcsak független színház vagytok, hanem sokkal több. Hogy kerültél bele a csapatba, kik az alapítói, mivel foglalkoztok?
Anita: Sziasztok! Én nem tartozom az alapítók közé, de felsorolom az alapítók nevét, mert szerintem nagyon jó, hogy ők megalapították a Kávát: Takács Gábor, Gyombolai Gábor, Romankovics Edit, Sereglei András és Scholtz Anna. Ők öten kezdték el 1996-ban, elvileg augusztusban lett az egyesület bejegyezve, de az évadot nézve vagyunk 25 évesek. Én pedig 2002 tavaszától csatlakoztam, és a következő félévben leszek húsz éve a Kávában. Milyen avítt embernek számítok 2021-ben, hogy még mindig ugyanott vagyok! :)
Amit mondtál, igaz, hogy független színház és civil szervezet vagyunk, de igazán a missziója a csapatnak, hogy a demokratikus gondolkodásra próbáljuk ráhangolni a fiatalokat, bizonyos témákra ézékenyíteni azokat, akik részt vesznek ezeken az előadásokon. Tehát, hogy véleményeket osszanak meg velünk vagy egymással. Azon gondolkodtam, hogy ki tudnék-e égni ebben, de egyelőre nem, mert a szerelem, ami működteti a Kávát. Ez a közeg mindig pályázatokból tartotta fenn magát, ez a kezdetektől így volt. Civil szervezetként nagyon fontos az is, hogy minél több hátrányos helyzetű gyerekhez is eljussunk.
Petra: Elmondod, mi az a komplex színházi nevelés és TIE?
Anita: Hogy mi a színházi nevelési előadás, azért is tudom most pontosan elmondani, mert egy része benne van a Színház- és Filmművészeti Egyetemen most leadott doktorimban.
Gina: Gratulálunk!
Anita: Köszönöm. Szóval, először úgy nevezték, hogy Theater in Education, azaz TIE, és úgy lett lefordítva, hogy színház a nevelésben. Akkor ebből színházi nevelési előadások jöttek létre Magyarországon a kilencvenes években a Kerekasztal Színházi Nevelési Központban, és most már azért hívjuk komplex színházi nevelési előadásnak, mert nagyon sok színházi nevelési előadás jött létre, és ez a fogalom már gyűjtőfogalommá vált. Tehát most már színházi nevelési előadás a fórum színház, a vitaszínház meg a színházpedagógiai foglalkozások is. Ezért kellett a gyűjtőfogalmon belül egy név, így lett komplex színházi nevelési előadás.
És hogy mit takar? Egy olyan előadást, ami kifejezetten egy közösségnek szól. Régen egy osztályközösségnek szólt, de most más közösségnek vagy felnőtteknek is szólhat egy komplex színházi nevelési előadás. Ennek van egy időtartama, másfél órától három óráig is tarthat, és általában, ha nem felnőttekről beszélünk, akkor délelőtt van, mert úgy gondoljuk, hogy ugyanúgy az oktatás része lehet, hogy a színházon keresztül gondolkodjanak a fiatalok. A lényeg az, hogy van egy történet, amit színházon keresztül elmesélünk a gyerekeknek, és ebben a történetben vannak olyan kérdések, amiket a gyerekkel akarunk megfejteni. Ilyenkor nyitunk a fiatalok felé, és megkérdezzük a véleményüket. A vélemény nemcsak gondolatmegosztás, hanem ilyenkor alkotótársaink is lesznek: jeleneteket vagy tablókat készítenek erről, de igazán az a lényeg, hogy amit gondolnak, valahogy megosszák velünk és a látottakat értelmezzék.
A Káván belül is megoszlik, ki hová helyezi a hangsúlyt, nekem fontos a nevelési része a folyamatnak, de nem az, hogy megmondjuk, mi a tuti, mert azt sosem mondjuk meg. Az a fontos, hogy egy úton vezessük végig a gondolkodásukat úgy, hogy közelebb kerüljenek a téma értelmezéséhez. Nagyon sokféle téma lehet. Például Holokausztot, vagy Trianont feldolgozó kérdés esetén sem mondjuk meg mi a jó megoldás, mert mindenki más nézőpontról nézhet rá erre a helyzetre.
Gina: Kiemelnél egy példás elődadást?
Anita: Például a Fényeskedjék neki című előadás, amit Szivák-Tóth Viktor írt és rendezett. Ott azt a kérdést járjuk körül, hogy mit kezdjünk egy olyan halottal az életünkben, aki olyan tetteteket vitt véghez, ami nekünk nem volt jó. A történet egy olyan férfiről szól, akinek van egy másik családja is, és ez épp a halotti toron derül ki. Nagyon izgalmas, ahogy ezek a középiskolás gyerekek reagálnak erre, mert azt gondolják, hogy a halottakról vagy jót, vagy semmit; nagyon igaznak érzik ezt a mondatot. Különös, ahogy a családokra ráül ez a gondolat. Én ennek a halottnak a feleségét játszom, és megkérdezem a fiataloktól, feleségként mondhatom-e, hogy egy szemétláda volt, mivel megcsalt, nem hagyott igazán élni, azt kellett csinálni, ami a férjnek volt jó.
Petra: És milyen reakciók jönnek erre általában?
Anita: Érdekes, mert azt mondják, hogy én a feleségeként mondhatom azt, hogy szemét volt, de a fia nem mondhatja. Mert hiába ugyanazzal szembesül, hogy van egy féltestvére, akiről nem tudott, de ő az apjára nem mondhatja. Mert ő az apja. Van egy ilyen tabu kérdés, hogy nem mondhatsz az apádról rosszat.
Petra: Mit gondolsz, miért van ez?
Anita: Szerintem azért, mert rejtetten belül van egy erős tisztelet a szülők felé, amit szerintem nem látnak otthon a szülők sem, hogy valójában mennyire tisztelik őket. Ez nagyon megható, különben. Én már volt, amikor elsírtam magam az előadáson. Nagyon bennem maradtak ezek az előadások, mert nagyon mélyre tudott menni, és tényleg megdolgoztatta a gyerekeket.
Petra: Akkor úgy érzed, hogy bennük olyan mély ez a tisztelet, hogy a csalódást is felül tudja írni?
Anita: Nem, az én, vagyis az anya nézőpontját megértik, viszont ami a fiával kapcsolatos, ami végül is az ő korosztályuk, azt mondják, hogy ez belefér és megbocsátható. A végén az a zárás, hogy abban kell segíteni a fiúnak, hogyan emlékezzen az apjára. Mindig ott van a törés, de mégis meg kell adni a módját arra, hogy végül is meghalt, és a halott megérdemli azt a tiszteletet.
 |
Nincs két egyforma foglalkozás :) (képek forrása: Káva facebook oldala) |
Petra: Van olyan témátok is, ami a bullyinget dolgozza fel, vagyis a bántalmazást?
Anita: Van egy drámaóra, ami egy TIE előadásból nőtte ki magát, az a címe, hogy Játszótér, és ötödik-hatodikosoknak szól. A drámaóra annyiban más, hogy kevesebb a színházi rész, és több a drámás munka. Ennél a foglalkozásnál szociológusokkal együtt dolgoztunk azon, mi lenne a legjobb kérdés ezzel kapcsolatban. Azt a témát akartuk körüljárni, mit jelent áldozattá válni. A központi téma annyi, hogy egy srác áll a hintában, és egy szííjal van megkötözve; ezzel azt akartuk megmutatni, ki az áldozat, aki ennek ellenére mindennap kijár a játszótérre. A foglalkozáson részt vevő gyerekek eleinte nem értik, miért megy ki, miért nem mond nemet, amikor szívatják. És aztán megértik, hogy félelemből megy ki a játszótérre, mert ha nem így tesz, még rosszabb lesz. Könnyű azt mondani, hogy nem megyek ki, de akkor másnap hogy megyek a suliba?
Gina: Pedagógusok hogyan reagálnak egy ilyen helyzetben? Mit gondolnak erről a gyerekek?
Anita: A tanároknak az iskolán kívüli történetekről elvileg nem kell, hogy tudjanak és nem felelősek ezért. És az az érdekes, hogy a gyerekek is azt válaszolták, hogy ha a pedagógus elmegy a játszótér előtt és látja az eseményeket, mivel az iskolán kívül történik, neki nem kell reagálni.
Petra: De a valóságban azért szerintem nem hagyná ezt egy pedagógus szó nélkül. Lehet, hogy nem kötelessége, de morálisan ez nem lehet kérdés.
Gina: Reméljük. De az is megdöbbentő, hogy ennyire tudják a gyerekek is ezt.
Anita: Igen, nagyon átlátják. A régi előadásban volt egyébként ez, hogy megjelenik a pedagógus, és akkor kérdeztük a gyerekeket, hogy na jó, de a pedagógus mégis csak látja, hogy a saját osztályába járó gyerekek vannak a játszótéren, de akkor azt mondták, hogy ezt a gyerekeknek kell megoldani. Ötödik-hatodikosok, és ott tartanak, hogy már nem akarják bevonni a pedagógust, ami szerintem nyilván nehéz is, mert ez az időszak, amikor már leszakadunk a pedagógusról és a szülőről, de aztán mégsem.
Petra: Ha bárki más sétálna el a játszótér előtt, aki nem a pedagógus, arra vajon mit felelnének, annak az embernek mit kéne tennie?
Anita: Be szokták hozni a témát. Amikor játszunk egy jelenetet, én szoktam lenni az áldozat, akkor én azt mondom, ha valaki megszólít, hogy nem történik semmi, én szeretem ezt csinálni. Tehát ő, az áldozat megvédi a csapatot, vagyis a bántalmazóit. És akkor jön megint ez a zavar a gyerekek között, hogy de hát miért nem mondta a felnőttnek, mi a baj? Aztán amikor belegondolnak, akkor érzik, mi a valós helyzet: mert akkor az áldozat tudja, hogy rosszabb lesz másnap. Félelemből megmenti inkább őket.
Gina: Milyen megoldás lehet erre?
Anita: Az látom, hogy azt a nézőpontot kezdik megérteni, hogy ez egy félelemmel teli helyzet. Eljátsszuk azt is, hogy mi történik, ha tíz évvel később találkoznak, és igazán itt azt fejtegetjük, hogy az embernek az életére igenis hat, hogy őt ott, abban a három hét – nem sok –, de őt akkor bántották. Azt nem lehet elfelejteni, hogy így bántak valakivel.
Gina: Az is érdekes helyzet lehet, amikor egy bántalmazó gyerek kerül az előadáson a bántalmazott gyerek helyére.
Anita: Igen. A nagyon vagány srácoknak is bele kell lépnie a szerepbe, akár csak egy rövid szoborjelenet erejéig is.
Petra: Vállalkoznak erre?
Anita: Mindig úgy adjuk ki a témát, hogy nincsen más választás, dolgozni kell; egyik oldalon, másik oldalon, akár csak egy kis részt.
Petra: Van végső konklúzió az előadások végén?
Anita: Azért nincs konklúzió az előadások végén, mert hisszük, hogy abban a pillanatban, amint kimondanánk a gyerekeknek, mi ebből a tanulság, elfelejtenék. Én nagyon hiszek abban, hogy ez a gyerekekben tovább működik.
 |
A foglalkozások másfél órától három óráig is tarthatnak. (képek forrása: Káva facebook oldala) |
Gina: Ha már munka, úgy láttuk, van drámatréningetek felnőtteknek is.
Anita: Igen, ez a Káva harmadik lába az egyesület és alapítvány után mint non profit Kft. A cégek elmondják az adott problémát, például, hogy nem tart össze a közösség, és arra szoktunk egy fiktív történetet írni, aminek csomópontokban van köze a keretsztorihoz, tehát párhuzamos történeteket írunk, nem direktben képezzük le a munkahelyi problémát. Olyan visszajelzések jöttek, hogy nagyon hasznosnak találták még azok a helyek is, ahol a kollégák már sok különféle tréningen részt vettek. Kedvelt téma, hogy milyen a jó vezető, akit szívesen követnek.
Gina: Több kitüntetést kaptatok már. Melyikre vagytok a legbüszkébbek?
Anita: Ez olyan jó kérdés! Kaptak a Kávások több díjat, de valójában nekünk az a legnagyobb kitüntetés, hogy vagyunk.
Petra: Emelj ki akkor egy jó projektet!
Anita: Ami a szívemhez közel van, a bűnmegelőzési tanács által támogatott foglalkozások. A javítóintézetben tudtunk dolgozni fiatokkal, oda drámaórákat vittünk vagy fórum színházat, utóbbi abszolút megoldásközpontú műfaj, és ez jobban is működött; egy csoda volt a fiatalokkal! Erről írtunk is egy tanulmányt, fent van az oldalon. Nekünk tehát az az elismerés, ha csinálhatjuk, és kapunk is rá támogatást.
Petra: Az furdalja még az oldalunkat, van-e különbség a művészetis csoportok és a nem művészetis csoportok aktivitása között.
Anita: Van pozitív és negatív oldala is. Ha drámatagozatos csapatban gondolkodunk, akkor ők rutinosak, átlátják a szituációs dolgokat, már megtapasztalták, hogy a felnőttek partnerek. Ezt egy hagyományos iskolából jövő fiatal csapat először nem nagyon szokta érezni, amíg egy művészetis csapat önálló, és a gyerekek nagyon élik ezeket a helyzeteket. Ők már értelmezik, elemzik a színházat, de pont ettől nem tudnak belépni, és nem érzik ennek a dolognak a mágiáját, a tétjét. Tehát nézik a színészi játékot is. Viszont ők jobban alkotótársakká tudnak válni, mert ismerik ezeket a színházi formákat, míg a hagyományos iskolásoknak több komfortzóna elhagyás kell ahhoz, hogy alkotótársakká váljanak. De mélységében azt gondolom, hogy ők is nagyon élik – mert ők nem játsszák, hanem megélik a helyzeteket!
Petra: Általában megkérdezzük, hogy vajon mi okozza a legnagyobb nehézséget a fiataloknak. Le tudják kommunikálni, ami a leginkább érinti őket?
Anita: Mivel minden előadásunk más problémát jár körül, ezért mindig más nehézség kerül elő. Inkább azt látom, mire lenne a legnagyobb szükségük, és ez a közösség. Közösségekre lenne nagyon szükségük. Azokból a megszólalásokból, amik bármilyen téma során előkerülnek, pedig azt, hogy legyenek kapaszkodók. És amit nagyon sokszor érintünk, a felnőtté válás és a szülőkkel kapcsolatos témák. Azt látjuk, hogy a szülők is nagyon fontosak, de ezt nem fogják mutatni. A szerepbéli anyának, amit játszottam, például többször mondták már, hogy igenis az a jó, ha én mutatom a határokat. Utálni fognak érte, mégis azt kell mondani, hogy márpedig haza fogsz jönni egyre. Nekünk kell ezeket a fokozatokat belőni nekik. Ők tisztában vannak azzal, hogy elviselhetetlenül szoktak viselkedik, de ez az őrület hormonális dolog. Tudják, hogy hülyén viselkednek, de szeretetre van szükségük.
Gina: Akkor ha már itt tartunk, üzenj valamit a fiataloknak, szüleiknek és a pedagógusoknak!
Anita: Az első üzenet, hogy éljék túl!
Petra: Mind a két fél?
Anita: Sőt, mind a három, a pedagógus is! A másik meg, hogy olyan barátokat találjanak, akik elfogadják őket olyannak, amilyenek, és merjenek olyanok lenni, amilyenek. Mert szerintem mostanában hiányzik, hogy felvállalják, hogy én ilyen vagyok, ilyen gondolataim vannak, ez érdekel, így akarok kinézni. Ezeket bátran vállalják! Higgyenek abban, hogy mindenki egyéniség.
A szülőknek azt üzenem – köztük magamnak is –, hogy ezt hagyják. Szerintem vannak normák, amikről mi azt gondoljuk, hogy ezek jó normák, de merjük néha ezeket megkérdőjelezni. Fontos megvárni és bízni abban, hogy minden beérik! Bízni kell a gyerekekben, hogy az út, amin elindulnak, talán jó lesz, de közben a határokat mutatni kell nekik – pedagógusként és szülőként is! Ez egy nagyon kemény időszak, mert kinek van kedve állandóan veszekedni a saját gyerekével? :) Fárasztó, de bele kell állni! Egyszerűen bízni kell a gyerekekben, mert csodálatos világokat építhetnek.
Gina, Petra: Köszönjük, hogy eljöttél és válaszoltál a kérdéseinkre! :)
 |
A beszélgetés után még egy szelfi is belefért :) (Anita, Petra, Gina) |
A Káva Kulturális Műhely elérhetőségeit itt találjátok
Facebook: https://www.facebook.com/AResztvevoSzinhaza
Instagram: https://www.instagram.com/kavaszinhaz/
Káva honlap: https://kavaszinhaz.hu/
Káva előadások: https://kavaszinhaz.hu/eloadasok/
Színház és Pedagógia Kiadvány: https://kavaszinhaz.hu/tudastar/
Itt támogathatod a Kávát: https://kavaszinhaz.hu/tamogatas/
