Zsebkönyvbatik: Heniko Sakka írónővel beszélgettünk sportról, kamaszkorról, középsuliról

Interjúsorozatunk következő részében egy olyan írónő a vendégünk, aki nem véletlenül mozgat pimasz, cserfes karaktereket első tinikönyvében. Heniko Sakka vagány, sportos, fiús kamasz volt.

"Úgy gondolom, hogy a sport sok mindenre megtanít. A szabálykövetésre, a csapatmunkára, a figyelem fejlesztésére, és arra is, hogy merjünk célokat kitűzni magunk elé, és küzdeni érte. Tanuljuk meg, milyen veszíteni és éljük meg, milyen az, amikor valamiben mi vagyunk a legjobbak. Ezek mind olyan dolgok, amire szerintem a fiataloknak szüksége van."

Heniko Sakka

Kérlek, mesélj röviden arról, mióta írsz.

Mondhatjuk, hogy nekem a kamaszkori hobbim volt az írás. Még általános iskola vége felé kezdtem megszeretni, aztán a középiskolában a szenvedélyemmé vált. Először csak fanficet írtam, de aztán elég hamar megfogant bennem a gondolat, hogy írnék valami teljesen sajátot. Nos, jelenleg a második részét várjuk ennek az akkor még ötletnek.

Eddig egy könyved jelent meg, az Édes tini élet (ÉTÉ), melynek idén érkezik a második része. Már a címe alapján is egyértelmű, hogy kamaszokról, illetve kamaszoknak szól. Honnan jött az ihlet a történethez?

Voltaképpen ennek a dolognak köze van kicsit az előző válaszomhoz, hiszen amikor megszületett ennek a regénynek a homályos vázlata, nos, akkor pont ezt a korosztályt erősítettem. Mivel én is pont érettségi előtt álltam, no meg a bűvös tizennyolcadik szülinapom előtt, így mondhatni, hogy a saját középiskolai élményeim és benyomásaim is hozzásegítettek ahhoz, hogy tinisebb légkört hozzak létre a regényben. A sok osztály, tanulnivaló, baráti és nem éppen baráti viszonyok emlékeinek hála, tudtam létre hozni a Sir Walton Gimit.

Úgy látjuk, hogy a könyved jó belépő a gyermekirodalomból az ifjúsági irodalomba. Tehát, ha valaki már 11-12 évesen kinőtt a gyerekkönyvekből, de még nem olvas nagykamaszoknak szóló történeteket, akkor neki remek választás lehet. Te is így látod?

A legtöbb szereplő nálam inkább a 17-18 éves kor küszöbén egyensúlyozik, de amilyen tempóban a mai ifjúság érik, úgy érzem, már a 11-12 évesek is próbát tehetnek Ria és Devon, no meg a többiek kalandjával. A nyelvezetét nem terveztem túl bonyolultra, így biztos nincs meg olvasás közben az a „kötelezőolvasmány szag”, amiért inkább bárki félretolná a könyvet. Nem is túl hosszú az első kötet és elég pörgős a cselekménye ahhoz, hogy bármilyen ifjoncot lekössön. Kicsit talán azzal is lehet vádolni, hogy nagyon konzervatív vagyok, amiért a két főszereplő kapcsolatát lassan fűzőm szorosabbra, de úgy voltam vele, hogy nem a románcnak kell adni a főszerepet. Annyi hasonló regény van ebben a témakörben, én kicsit a sportot is bele szerettem volna csempészni, hogy kicsit másabb legyen.

A regényed fókuszában a sport van, konkrétan a foci. Te is sportoltál kamaszkorodban, onnan a téma iránti lelkesedés?

Én nagyon energikus voltam már egészen kicsinek is. Mondhatni majdnem súroltam a hiperaktivitás határát, ezért szüleim szerint a sport és a tánc jó ötlet volt arra, hogy kicsit lenyugtassanak. (Nos, az talán elmondhat rólam ezt-azt, hogy amikor karatéra jártam, többet csináltam büntető feladatokat, mint magukat a gyakorlatokat. Egy alkalommal minden diák cipőjének a fűzőjét összecsomóztam, egy szép hosszú, kígyó lánccá. Valakinek el is kellett szakítani, mert azt a csomót…senki ki nem oldhatta.)

Általánosban és középsuliban imádtam a testnevelés órákat és nagyon aktív is voltam rajtuk. A csapatjátékokat imádtam, köztük a focit is, de nagy tehetségem nem volt hozzá. Sok alkalommal játszottam a fiúkkal, mert valahogy jobban csíptem velük lógni, mint a csajokkal. Tetszett, hogy komolyan gondolták a játékot, és aszerint csinálták is.

Az egyetemen kötelezően kellett egy félévben sportolni, akkor kosaraztam, mert én nem voltam soha az az „aerobikos” csaj. Bár nem vagyok valami nagy magasság, azért nagyon bírtam azt a játékot is.

Felnőtt fejjel már inkább csak tv előtt nézem a különböző sporteseményeket. A foci persze toronymagasan vezeti az érdeklődési körömet. Valahogy a labdarúgás mindig a szívem csücske volt, talán ez is lehetett az oka, hogy bele szerettem volna írni a regényembe.

Mára a hobbik inkább művészeti irányban maradtak meg, de ez nem jelenti azt, hogy néha ne csinálnék valami sportosat is.

Miért tartod fontosnak a fiatalok életében a sporttevékenységet?

Úgy gondolom, hogy a sport sok mindenre megtanít. A szabálykövetésre, a csapatmunkára, a figyelem fejlesztésére, és arra is, hogy merjünk célokat kitűzni magunk elé, és küzdeni érte. Tanuljuk meg, milyen veszíteni és éljük meg, milyen az, amikor valamiben mi vagyunk a legjobbak. Ezek mind olyan dolgok, amire szerintem a fiataloknak szüksége van.

Egész más a felfogása egy olyan tininek, aki komolyabban (nem feltétlenül profi szinten) sportolt, mint egy olyannak, aki csak ímmel-ámmal tudta le a tornaórákat. Én nagyon örülök, hogy volt lehetőségem több dolgot is kipróbálni, még ha nem is mindegyik vált a kedvencemmé.

Te is már megtapasztaltad a sport közösségépítő szerepét?

Mondhatjuk, hogy igen, de olyan erős, összetartó erőben sosem volt részem, mint amilyet én írtam az ÉTÉ-ben. Talán ez azért volt, mert az én környezeteben mindig csak olyanok voltak, akiket nem motivált annyira, hogy sportoljanak. Én mindig olyan beállítottságú voltam, hogy minden kis apró játékot vagy meccset komolyan vettem, és úgy játszottam, mintha az életem múlna rajta. Olyan csapattársakkal, akik inkább „csinálom, mert muszáj” beállítottságúak, azokkal ezt sosem lehetett. Talán csak akkor volt lehetőségem ezt tapasztalni, amikor fiúkkal fociztunk afféle sulis házibajnokságokon. Ott megvolt az egymásért dolgozunk, szorítunk, támogatunk érzés. Azok nagyon klassz emlékeim, még a mai napig is.

Az Édes tini életben sok szereplőt mozgatsz. Hol figyeled meg a kamaszok viselkedését?

Néhányszor már meg is kaptam, hogy talán túl sokat is! :D De hát szerintem egy iskolában játszódó regényben, nem elég leszűkíteni a cselekményt, mondjuk egy darab osztályra. Ráadásul a focicsapatban is minimum tizenegyen lenni kell, így nincs mese, hozni kell a karaktereket. Igazából a kamaszok viselkedését megfigyelni nem túl nehéz. Most az internet korában szinte szembe jönnek az ilyenek, de azért bőven emlékszem még az én fiatalkori tapasztalataimra is. Meg is kockáztatom, hogy az én időmben – Jézusom, de borzalmasan hangzik! – talán nyugodtabbak és visszafogottabbak voltak a fiatalok, mint mondjuk, napjainkban. Jó, persze akkor is volt egymással ordítva veszekedés, iskolai szabályszegések, egymással való kegyetlenkedések, akár rendőrségi ügyek is, mégis úgy látom, hogy amit én anno nem tettem volna meg „kezdő” középiskolásként, mások most röhögve és semmitől se zavartatva teszik meg ugyanazt. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy „ezek a mai fiatalok” milyen rosszak, vagy neveletlenek, de hogy már a közösségi média ennyire nagy szerepet játszik az életükben, talán az sem a legideálisabb behatás. Ezzel persze nem azt mondom, hogy el kell tiltani őket tőle, hiszen ne akarjunk kettős mércét használni. Mi felnőttek sem vagyunk különbek. Inkább talán arra kell nagyon figyelni, hogy ne akármilyen tartalmak jussanak el hozzájuk, csak az olyasfélék, amik az ő korosztályuknak valók.

Te is még fiatal vagy. :) Előfordul veled mostanában is, hogy hasonlóan élsz meg eseményeket, mint kamaszkorodban?

Igazából vicces, mert pont a napokban lévő meleg miatt az arcom megint úgy néz ki, mint pubertás korom hajnalán. Még röhögtem is, hogy most komolyan? Az iskolapadba ne üljek vissza? A viccet félretéve, igazából nem is tudom van-e ilyen konkrétan. Azt mondjuk, megtanultam, pont az érettségi előtt, és ezzel a mai napig is így vagyok, hogyha a nevemet adom valamihez, akkor az olyan legyen, amilyenre én akarom, még akkor is, ha másoknak az esetleg nem fog tetszeni ilyen-olyan okokból. Pont így van ez a regényírással is. Vannak hibái, de semmi pénzért nem változtatnám meg egy betűjét sem. Így szeretem ahogy van, és a mai napig tudom olyan rajongással olvasni, mint annak idején, amikor írni kezdtem.

Szerinted milyen csatornán érhetőek el ma a fiatalok, és mivel lehet felkelteni a figyelmüket?

Amilyen egyszerűnek tűnik ez a kérdés, annyira bonyolult valójában. Az egyszerű része az, hogy azokat a csatornákat kell használni, ahol ők is jelen vannak. Ez takar mindenféle közösségi oldalt, videócsatornát, mobilos applikációt. Mondhatjuk, hogy itt a net világban kell „házalni” a könyvekkel, de ez működik is ez a gyakorlatban. Nekem talán a legsikeresebb ilyen figyelemfelkeltő tevékenységem, a különböző idézetes képek, videók készítése. Tudok néhány olvasóról, akiket ezekkel nyertem meg magamnak. Ami engem illet, mivel látom, hogy merre helyezkedik el az a tábor, akit el akarok érni, igyekszem nagyon sok helyen elérhető lenni és gyártani a tartalmakat, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Az esetek többségében ez jó stratégiának tűnik.

Hogyan jutnak el hozzájuk az írásaid? Szoktál visszajelzést kapni tőlük?

Az aktív internetes jelenléttel jut el hozzájuk leginkább az írásom. Persze lehet, hogy van, aki beleszeret, ha meglátja egy könyvesboltban, vagy webshopban, de annyi könyv közül azért nehéz kitűnni. Sokan még onnan ismernek, amikor aktívan wattpadra írtam, így onnan folytatták a követésemet a valós könyvek világába. Szoktam olvasói megkereséseket kapni a facebookon vagy instán, de valaki egyszerűen csak a molyt használja. Igazából nagyon szeretem, amikor megkeresnek, mert öröm látni, hogyha valaki a szívébe tudja zárni az általam kreált világot. Mondjuk, a könyvfogyáshoz képest aránylag kevés a privát megkeresés a véleményekkel, de úgy érzem, az egyre kevesebb könyv is egy pozitív visszajelzést takar.

Mi az a téma, amit íráskor fontosnak érzel, hogy életszerűen ábrázolj? Az Édes tini élet c. sorozat után milyen témát szeretnél feldolgozni?

Számomra az emberi kapcsolatok alakulása és ábrázolása fontos. Jó, persze erősen rányomja a bélyeget a saját felfogásom ezekről a dolgokról, de úgy gondolom, hogy például Ria és Devon kapcsolatának alakulása pont jól festi le, hogy nem minden alakul „szerelem első látásra” vagy marad az örökös utálkozás mentén. Az ember mindig változik és fejlődik. Ezen a két főszereplő át is fog menni a trilógia során.

Az Édes tini élet után az a tervem, hogy folytatom Ria és Devon életét, azonban ott már fiatal felnőtt, 20-30 év közöttiek lesznek a karakterek. Még tavaly jött a hirtelen ötlet, hogy mi lenne, ha teljesen felnőnének a tinijeim. És ez a gondolat annyira energikus volt, hogy pár hónap alatt írtam is hozzá 10 fejezetet. Abban a regényben már a felnőttesebb problémáké és élethelyzeteké lesz a főszerep.

Látsz olyan témát, ami kimondottan foglalkoztatja a fiatalokat?

Úgy hiszem, hogy a középsulis sztorik mindenképpen, hiszen abba a legkönnyebb beleélniük magukat. De igazából, hasonlóan lehetnek a korosztálynak való fantasy írásokkal is. A legtöbb kamasznak azért elég élénk a fantáziája, így nem nehéz nyitniuk ezekre az alkotásokra. Sőt, akár annyira is, hogy ők is megpróbálkozzanak akár egy fanfiction írásával is valamilyen könyvhöz, vagy filmhez kapcsolódóan. Nem egy ilyen fan munkát láttam már ilyen-olyan platformon felbukkanni.

Szerinted mi okozhatja egy kamaszkorú fiatalnak a legnagyobb nehézséget?

Szerintem mindenképpen az, hogy elfogadtassák magukat, és hogy merjenek önmaguk lenni. Sokat látni, hogy bizonyos fiatalok inkább lemondanak a saját kedvenceikről, vágyaikról, csak azért, hogy egy adott közösség tagjai lehessenek. Sok tini a fiatal kora ellenére nagyon kegyetlen és gonosz tud lenni a kortársaival, valami mondvacsinált okra hivatkozva, például az, hogy öltözik, tanul, milyen telefonnal rendelkezik.

Amikor az ember új közösségbe kerül egy iskolaváltáskor vagy középiskolába, gimnáziumba kerüléskor, ez még nehezebb. Szerencsére sok könyv van, ami foglalkozik ezekkel a témákkal, ami nagyon fontos, ahogy az is, hogy mind a felnőttek, mind más tinik merjenek nyitott szemmel járni, hogy segítsenek annak, aki rászorul.

Honnan kapnak ma a fiatalok tanácsot, segítséget?

Merem remélni, hogy még mindig szülők és a testvérek vannak az első helyen, de hallottam már esetet, ami ezt megcáfolta. Fontos a pedagógusok támogatásra is, de igazából ez is annak függvénye, hogy az adott felnőtt, éppen hogy áll a saját diákjaihoz. A baráti segítség mindig jól jöhet abban az esetben, ha azok tényleg olyan barátok, akikben őszintén bízni lehet. Úgy hiszem, itt az országban azért elég kevés lehetőség van arra, hogy a bajban lévő fiatalok megfelelő segítséget kapjanak, ami azért szomorú. Főleg az iskolai, osztálytársi zaklatások nagyon veszélyesekké válhatnak. Ezt pedig mindenképpen látni és gátolni kell. Remélem, hogy előbb utóbb erre nagyobb figyelem fog hárulni, mert láttunk már példát arra is, hogy ennek nagyon szomorú is lehet a vége.

Te milyen történeteket szeretsz olvasni? Mert szeretsz olvasni, ugye? :)

Igen, szeretek olvasni. Idén már elég sok könyvet sikerült elolvasnom, és a moly szerint a letudott oldalszámaim nagysága is elég terjedelmes. Én már inkább a korosztályomnak való, könnyed, humorosabb, romantikus történeteket kedvelem. Néha olvasok fantasyt is, de a mindennapi, átlagos történetek állnak hozzám igazán közel.

Szerinted milyen szabadidős elfoglaltságokra van lehetősége a mai kamaszoknak? Nemcsak sporttevékenységre gondolunk, hanem bármi egyébre, ami eszedbe jut.

A sport, tánc és bármilyen mozgással kapcsolatos tevékenység mindenképp. Aztán ott van talán a mai szülők rémálma: a számítógépes, PS és egyéb gamer játékok. Sok fiatal jár még koncertekre és egyéb kulturális rendezvényekre, vagy csak látogat el ide-oda a városban. Gondolom, még a színház is elterjedt valamennyire, de a mozi az biztosan. És hál' istennek, azért azt is látom, hogy közhiedelemmel ellentétben a fiatalok igenis fognak könyvet a kezükben és olvasnak!

Válaszd ki egy karaktered, és meséld el, milyen volt az ő bőrébe bújva megélni a történetet!

Azt hiszem, az érdekesség kedvéért a férfi főszereplőt, Devont választom. Női íróként talán mindig kihívás kitalálni, hogy milyen lehet egy reális pasi egyed. Nos, az én szerencsém, hogy alapból fiús csajszi vagyok, így nekem egy nőies nő megformálása lenne igazi kihívás. Devonnal nagyon szeretek írni, mert én úgy gondolom, hogy a férfiak nem gondolnak annyira túl mindent, mint mondjuk a csajok. Azt mondják, amit gondolnak, és az azt is jelenti, ami a véleményük. Devon, bár az első könyv alapján nem tűnik szerethetőnek, de valójában igen is az. Hogy mennyire nagyon, az majd a második kötetben fog kidomborodni teljesen!

Üzenj valamit a kamaszoknak – és a szüleiknek! :)

Szülők, még nem tudok úgy hozzátok szólni, hogy osztozom a „hivatásotokban”, de mind voltunk tinik, szóval tudjuk, hogy milyen az, ha van egy problémás időszak. Sok hatás éri egyszerre a törpéket, ezért azt se tudják, hová kapják a fejüket. Viszont bármilyen nehézkes is lehet egy ilyen időszak, szerintem biztos nem mondanátok azt, hogy inkább csináljuk vissza az egészet. Legyetek kemények, mint a kád széle, de még keményebbek, ha nektek kell lenni a mankónak vagy a segítő kéznek, ha eljön az ideje!

Kamaszok… Én is voltam ám, szóval vágom a szitukat. Pontosan emlékszem még, mennyire feszkós volt nap mint nap korán kelni, lenyomni unalmas és sok órát egymás után. Hazaérve – szinte élet nélkül – tanulni másnapra, aztán ezt ismételni a nagyobb évközi szünetekig. Viszont ez a köztes állapot a gyerek és a felnőtt között, azért szuper is tud lenni, és ki is kell használni és élvezni minden pillanatát. Szerezzetek sok barátot – csupa nagybetűs BARÁTOT –, akikkel majd évek múlva is lehet röhögcsélni a felidézett gimis emlékeken. Merjetek önmagatok lenni és ne rejtsetek el semmit, ami szerintetek menő!